Motoron a városban

Nem vagyok az az ember, aki a repüléstől félni szokott. Akkor sem féltem, amikor a taxink hegyi úton a záróvonalat messzire átlépegetve egyenesítette ki a kanyarokat, vagy legalábbis kereste az úgynevezett ideális ívet. Viszont amikor először felültem Betti mögé a robogóra, és elindultunk a Chiang Mai-i forgalomban, hogy elmenjünk vásárolni... Nos, akkor végiggondoltam az összes szörnyű sérülésfajtát, amit motoros balesetben be lehet szerezni... Nem mintha olyan rosszul vagy vadul vezetett volna, talán csak nem vagyok hozzászokva az ilyesmihez. Viszont a harmadik alkalommal már nem is izgultam. Ez nekem már kaland volt a javából. Állítólag az igazi kaland és izgalom a bangkoki motoros taxi!

Iskolaudvar Chiang Maiban

Azt tapasztaltam, hogy sűrű a városi forgalom és lendületes, kis követési és oldaltávolságokkal. Azonban kirívóan szabálytalanul vagy másokra nem tekintettel közlekedőt nem látni. Chiang Maiban, amikor zöld van a gyalogosoknak, keresztbe az autók még csak-csak megállnak, de motorosok még jönnek rendületlenül, viszont amikor tényleg elindulsz át az úton, akkor azonnal megállnak, de csak amíg elengednek.

A robogó, a motor a leggyakoribb közlekedési eszköz. A kínai és vietnami útifilmekben tömegesen látott kerékpárosokat itt alig-alig látni. Nem is csoda, mert olcsó a benzin. Viszont a nyáron nagyon megemelkedett az ára, átlépte a literenkénti 30 bahtos lélektani határt, azaz a 180 Ft-ot...

A mi szemünkkel nézve borzasztó dolgokat mutatnak be a motorokon. Kicsi gyerekeket lazán maguk elé ültetnek, vagy láttunk olyat is, hogy a hátul utasként utazó anyuka egyik térdén ült oldalt a gyerek. Három ember simán utazik egy motoron, a négy személy is előforul, de az már ritkább bravúr (jó lett volna ilyet fényképezni, de nem sikerült). Bukósisakja az utasnak sosincs, a motor vezetőjének szokott lenni, de nem mindig. Betti elmondta, hogy az iskolába a nagyobb diákok szinte mind motorral járnak, és bizony szoktak lenni balesetek. A tanárok próbálkoznak a bukósisak használata mellett kampányolni, de nem sok sikerrel.

Bangkok, start a zöld lámpánál

Még azt figyeltem meg, hogy a dudát gyakrabban használják a közlekedők, mint itthon, de arra, amire való: a potenciális balesetveszély elhárítására. Mondjuk ha az egyenesen haladó jármű vezetője lát egy autót az úttest felé tolatni, akkor ad egy rövid hangjelzést. Magyarországon mintha ezt elfelejtették volna, és a dudálás leggyakrabban kb. azt a jelentést hordozza, hogy "hülye vagy".

Őt meg Phuketen láttam

TV

Egy kivételével minden szállásunkon volt tévé. És bizony esti pihengetős óráinkban gyakran be is kapcsoltuk. Volt ugyan CNN ázsiai mutációja és más angol nyelvű adók, de mi inkább thai adókat választottuk. Ez is egy módja az emberek, sőt a kultúra megfigyelésének. Figyeltük a gesztusaikat, hogyan beszélnek egymással. Hogy miről szólnak a műsorok. Hogy milyenek a nők a reklámokban (szépek és fehér bőrűek). A híradó és a királyi híradó volt a kedvenc - ez utóbbi kb. 20 perces műsor, amelyben csak a királyi család tagjairól szóló hírek vannak. Többször láttunk olyan műsorokat és hirdetéseket, amelyek szépre-jóra, helyes életvitelre próbálják nevelni a nép fiait (például az alkoholizmus károsságára mutatnak rá). Persze akadtak amerikai és európai filmek is thai szinkronnal, de ezekre kevésbé voltunk kiváncsiak.

A foci vébé utolsó hete akkor volt, amikor kinn voltunk. Feltett szándékom volt, hogy megnézzem a döntőt, amely ottani idő szerint éjjel 1-kor kezdődött, Betti próbált fennmaradni velem. Azt mesélte, Thaiföldön nagyon szeretik és lelkesen nézik a focit. Ehhez képest furcsa volt, hogy az ottani kommentátorok a meccs alatt alig-alig emelték meg a hangjukat, a helyzeteknél és a góloknál ugyanolyan nyugodt hangon kommentáltak, mint mondjuk egy sima hazaadásnál. Viszont az érdeklődést jelzi, hogy később a sporthírekben Zidane híres "fejesét" sokszor visszajátszották, beszéltek róla, mint ahogy az olasz klubok körüli botrányokkal is sokat foglalkoztak.

Jöjjön néhány kép thai tévéműsorokból:

Kommentátorok a focimeccs-közvetítés előtt

Reggeli műsor. Az állami adó jele a királyi címer a bal felső sarokban

Aranyág-jellegű felajánlós jótékonysági műsor, alul futnak a felajánlások.
A hölgy valami borzalmasan, hamisan énekelt egy édeskés dalt - és ilyenek mentek sokáig

Legyen Ön is milliomos!

Wat Phra Singh

Chiang Mai egyik legszebb temploma, részletesebb kommentár nélkül.

A szerzetes és a hívők

A lótuszvirág-árus néni

Ékszerdoboz

A melléktemplom a legszebb

Régi falfestmények

Pandának lenni Chiang Maiban

Pandának lenni a Chiang Mai-i állatkertben nem is lehet rossz. Mindenki kedvencei. Mert elsősorban vannak a pandák, és másodsorban pedig az összes többi állat. Ketten vannak, egy fiú és egy lány, Chuang Chuang és Lin Hui. Az egész város annak drukkol, hogy legyen nekik kis pandájuk, de mint tudjuk, ez igen nehezen jön össze állatkertben.

Amúgy jó hely az állatkert: tágas, helyenként dzsungeles, természetes környezetben, a hegyoldalban. Kicsit szabadidőpark is, nagy koncertszínpaddal, rengeteg emberrel. Csak mi a francért engedik be a belső utakra az autókat?

A pandaház az állatkertben - intézmény az intézményben. Úgy kezdődik a dolog, hogy az állatkertben körbejáró, festett pandákkal díszített elektromos kisbuszról majd' mindenki a pandaháznál száll le. Külön plusz belépő van, de előtte a bejáratnál a monitorokon meg lehet nézni, hogy mit csinálnak éppen, hátha el vannak bújva, és akkor hoppon marad a kedves látogató. Aztán fogadócsarnok, csomagmegőrző, biztonsági kapu, mint egy repülőtéren. A pandák háza hatalmas nagy, de teljesen zárt, üvegtetős, légkondicionált, párásított levegőjű tér, mivel a kínai hegyvidékek éghajlata, amit a pandák szeretnek, más mint a thaiföldi fülledt meleg. Belépéskor ott áll egy alkalmazott, csak azért, hogy figyelmeztessen: csendesen legyünk, mert a pandák alszanak. Beljebb is van néhány biztonsági őr. Aztán a kijárat után ajándékbolt tele pandás cuccokkal.

Ja, hogy milyenek voltak maguk a pandák? Valóban, mozdulatlanul aludtak, amíg ott voltunk. Tulajdonképpen semmi érdekes. Most már ilyet is láttam.

Doi Inthanon - Thaiföld tetején

Képzeljetek el egy 11 személyes kisbuszt. Toyota, kényelmes, légkondicionált, jobboldali kormányos. A járművet egy mong nemzetiségű ember vezeti - a mongok népe Thaiföld északi hegyei közt élő kis törzs. Mellette egy karen ül - a karenek is thaiföldi hegyi törzs. És a két kis népcsoport képviselője egy egész napon át egy távoli, nem sokkal nagyobb nép nyelvét hallgatja - azaz három magyar utas csevegését a mögöttük lévő ülésről. Még hátrébbról talán kínai és maláj mondatok szűrődnek előre (bár ők ott hátul csendesebbek). Egymással angolul beszélünk. A karen fickó túravezető, a társa a sofőr. Ők ketten egymás közt pedig valószínűleg thai nyelven beszélnek.

Hát valahogy így mentünk a Doi Inthanon kirándulásunkra. Erre az útra egy utazási irodában fizettünk be Chiang Maiban. A három hét alatt nagyon sok helyre így jutottunk el: a szállásunk környékén a kis irodában megnézegetjük, hogy mit kínálnak az általunk vágyott helyre, kiválasztunk egy utat, befizetünk, a megbeszélt időben jön a szállásunkra a tipikus mikrobusz, egy sofőrrel és egy idegenvezetővel, elvisznek, elmondják, megmutatják. Általában jól megszervezett utak ezek, feszes programmal, néha nem is gondolná az ember, mennyi mindent meg lehet nézni egy fél nap alatt. A fél napos utakon kapunk hűtött italt, az egész napos utakhoz pedig ebéd is jár, de nem csak olyan tessék-lássék turistakaja, hanem finom és bőséges ebéd, legtöbbször gyümölccsel és kávéval-teával. És mindezt olcsón (a mi árainkhoz képest), általában 600-1000 B (3600 - 6000 Ft) fejenként.

A Doi Inthanon egy hegyvidéki nemzeti park Chiang Maitól nyugatra. Maga a Doi Inthanon csúcs Thaiföld legmagasabb pontja, még ide is eljutottunk.

Láttuk először is a Wachiratarn-vízesést. Hatalmas vízesés, zajosan lezúduló vízzel, az egész környék tele van hűvös vízpermettel. Persze Bettivel azonnal kimentünk a vízesés aljához legközelebb eső teraszra - az esőkabát szerencsére rajtunk, csak a kapucni tűnt első pillantásra feleslegesnek, aztán meg már mindegy volt.






Aztán elkalauzoltak minket egy kis karen hegyi faluba. Néhány nádból és fából készült ház az egész (alább látható, hogy a házak lábakon állnak, napközben a melegben a lakók behúzódnak a ház alá). Szegény helynek néz ki, vagy legalábbis roppant szerények a körülmények. A karen vezetőnk pedig mesél ezt-azt, például hogy a kareneknél a lányok választanak párt maguknak a fiúk közül (arra már nem emlékszem, hogy mivel magyarázta, hogy ő maga még nem kelt el).

A falu mellett láthattunk teraszos művelésű rizsföldet. Szép volt! Ilyet eddig csak az iskolai földrajzkönyvben láttam.






Láttuk a "királyi projektet", amely afféle mintagazdaság. Mi is az a királyi projekt? Több ilyen van Thaiföldön. Az egyik legfontosabb az ország északi részén az volt, hogy szigorúan üldözött és kiirtott ópium-ültetvények helyett más megélhetést adjanak az emberek kezébe. Ennek érdekében terjesztették el más növényeket. Ahol mi jártunk - már jóval 1000 méteres magasság felett - a hűvösebb éghajlatnak köszönhetően mérsékelt égövi növények is megteremnek, például az eper. Más európai vagy éppen alpesi növényeket is láthattunk.



Ez a kép itt egy másik vízesésnél készült, néhány útitárssal...


Aztán a kisbuszunk egyre csak ment felfelé. Felettünk állandóan összefüggő felhőzet volt ezekben a napokban, így egy a megfelelő magasság elérése után már a felhőben jártunk. Hideg volt, 8-10 fok, így legalább nem hiába volt nálam a polár pulóver. A Doi Inthanon csúcsától nem messze két új templomot emeltek nemrégiben: a Király és a Királynő Templomát. Az alábbi lépcső a Király Templomához vezet, a ködben még épp ki lehet venni a chedi körvonalait. A folyamatos ködszitálástól folyt le a víz a lépcsőkön. Nem tudom érdemes volt-e nagy erőfeszítéssel templomokat építeni ide, hiszen állítólag az év nagy részében itt ilyen csúnya idő van. Még M. meglátása is érdekes volt, miszerint a magyarok tévétornyot építenek a legmagasabb hegyükre, míg a thaiok templomot.


Végül láttuk magát a Doi Inthanon csúcsot, az ország legmagasabb pontját. A magasságáról ellentmondóak az adatok, az ott kiállított tábla szerint 2565 méter, de ahány térképet, lexikont, útikönyvet nézek, mind más adatot mond, 2550...2600 m közt.

A Magas-Tátra csúcsaival összevethető magasság dacára semmiféle csúcsélmény nem volt, a parkolóban kiszállva a kocsiból egy dimbes-dombos erdőt láttunk a ködben, és az egyik halom tetején ott a tábla (lásd alább). A szerzetes azért jópofa volt a mobiltelefonjával, amellyel mozgófelvételt csinált. Kölcsönösen megörökítettük egymást, bizonyára neki is egzotikus volt a hegytetőn nézelődő néhány farang. :-)

Doi Suthep - Varázshegy

A Doi Suthep a Chiang Mai városa fölé magasodó hegy. 1080 m magas, itt, a városközponttól kb. 16 km-re található a Wat Phrathat, a thaiföldi buddhizmus egyik legszentebb helye. Olyan zarándokhely-féle. Régen tényleg szép nagy túra lehett oda autó nélkül feljutni, most viszont széles autóút vezet fel. (Valamelyik ünnepen most is vállalkozó kedvű zarándokok tömege megy fel oda gyalog.) Mi bérelt taxival voltunk.

A Doi Suthepen található (kicsit messzebb) a Phu Phing palota, a király Chiang Mai-i rezidenciája, amelynek kertje (mit kertje, parkja) bizonyos napokon nyitva van a nyilvánosság előtt. Ide is elmentünk, végigsétáltuk, szép, változatos stílusú parkrészletek követik egymást, a színes virtágokkal gondosan beültetett kertektől a sűrű dzsungeles részig.



Na jó, ebből nem is mutatok többet, csak ezt a két képet, hogy jusson hely a Wat Phrathat-nak! :-)

A legenda szerint egy álom útmutatása alapján egy fehér elefántra helyezték a templom alapításához szükséges szent Buddha-ereklyét, hogy legyen ott a templom, ahová az elefánt megy. Az elefánt csak ment-ment fel a hegyre, majd a fárdtságtól elpusztult, és azon a helyen építették fel a templomot.

Az úttól a templomhoz kb. 300 lépcső vezet fel nyílegyenesen két hétfejű naga közt.

A bejárat

Odafent és az egész környéken sok-sok ember, hosszú hétvége volt, vallási ünnep előtt. Csak egész kevés külföldi turistát láttunk, a legtöbben thaiföldiek voltak. Sokan vásároltak lótuszvirágot és füstölőket, mások hűsöltek a fák alatt, vagy éppen a teraszon nézelődtek, ahonnan az egész várost látni lehet. A bejáratnál komoly mennyiségű levett cipő és papucs.

A harangokat itt is megszólaltatták

Az elefántos sztori

A templom ajtaján belépve (már szandál nélkül), más helyektől eltérően, egy rövid folyosó után egy belső udvaron találtuk magunkat, ennek az udvarnak a közepén áll az arany chedi, amely a Buddha-csontot őrzi. A belső udvar még sokkal pompázatosabb, mint a templom kívülről, arany és vörös színű felüleltek dominálnak.

Odabenn is sok ember, körbe-körbe haladtak a chedi körül, kezükben virágokkal, fényképezkedtek (akinél nem volt saját gép, az csináltatott a profi fotósokkal, akik a legjobb szögből lekapták a családot, háttérben az arany chedivel), és sorbaálltak szerencsét hozó kis fehér madzagért, amit egy szerzetes köt a csuklójukra. Mások a szerencsepálcákat rázták. (A vázaszerű tartóban lévő pálcákat addig rázod, amíg az egyik ki nem esik. A rajta lévő szám alapján elveszel egy cédulát, amin egy egymondatos jóslat vagy jótanács van, az fog rád vonatkozni...)

Ez egy szokás: kis csengőket akasztgatnak ide az emberek, a táblácskára írt üzenettel...

...és ez van végig, az eresz alatt

Lenyűgöző volt a hely, maga a díszes építmény, de igazán élővé, érdekessé az emberek tették: azt csinálták, amit a vallási hagyományaik diktáltak, és egyébként is olyan ünnepélyes hangulat lengte be a helyet. Olyan valódi dolog.

Itt volt az az érzésem, ami csak a legjobb utazások során ér el néha: amikor alig hiszem el, hogy itt lehetek, ilyen fantasztikus helyen...

Egy idő múlva azt vettem észre, hogy M.-mel egymás mellett állunk egy sarokban, és a mindketten fényképezőgép zoomját kihasználva a templom részleteire vadászunk. Sok képet csináltam (ez itt nem az összes), de lehet hogy mégsem eleget.

Szóval aki Chiang Mai-ban jár, annak érdemes megtennie Doi Suthep kirándulást!