Hegyek népe - Thaton régió

Most az egyik legkülönlegesebb kirándulásunkról fogok írni. Utunk legészakibb pontja, egyúttal a legeldugottabb helye, ahová a legkevesebben vetődnek el a Thaiföldre látogatók közül. Szívesen írnék még itt olyat, hogy felfedezőkként árkon-bokron keresztül eljutottunk olyan helyekre, amit fehér ember szeme még nem látott, és most íme itt beszámolok róla... De ez nem igaz.

Nagyon is jól és rutinosan szervezett kirándulás volt ez, és a célpontokon is felkészülten várták a turistákat. Szervezett út volt, a szokásos méretű, 9+2 fős mikrobusszal mentünk, még rémlenek az útitársak, a magányos francia hölgy, az őszes ausztrál úr, a fiatal arab pár Dubaiból: a szépszemű nő kendőben és vastag földig érő ruhában (amely pöttyös volt)...

Néztünk pillangókat és orchideákat, de erről már volt szó... Megálltunk Chiang Daoban, ahol láttunk buddhista templomnak berendezett barlangot, de erről most nem mutatok képeket, mert délen Phang Nga környékén is láttunk ilyet, ott jobban sikerültek a képek. Aztán láttunk régi templomot, amelyet birtokba vett a dzsungel, mintha egy Indiana Jones-filmből vágták volna ki...


...meg új templomot, mert ezt a hatalmas ötfejű sárkánnyel díszített chedit bizonyára csak vasbetonból lehet megépíteni.



Utunk legészakibb pontjára már ebéd után érkeztünk. Annyit tudok róla mondani, hogy kb. 180 km-re Chiang Mai-tól, egész közel a burmai határhoz, a Thaton régióban található.

Errefelé élnek a hegyi törzsek. A Doi Inthanon kapcsán már írtam róluk, ott is láttunk egy falut. A hegyi törzsek nagy szegénységben élnek a hegyek közt, a thaiokétól eltérő a kultúrájuk, legtöbbjük menekültként szökött át a szomszédos Burmából.

Itt láttuk a patong népcsoport tagjait, a zsiráfnyakú nőket. A nyakuk köré rézkarikákat (pontosabban rézből készült spirált) tesznek, amely a fejüket felemeli, a kulcscsontjukat viszont lejjebb nyomja. Idővel lassan egyre hosszabb lesz a nyakuk, egyre több rézkarikát tesznek be. Hogy miért csinálják ezt? Ez a szépségideál.

Tényleg kényelmetlen lehet, egy hosszabb spirálnak már a súlya is kitesz 2-3 kilót. És ezek a nők testdíszük foglyaivá válnak, mivel lassan elsorvadó nyakizmaik miatt enélkül nem tudnák tartani a fejüket. Bár néhanapján leveszik, ez elég bonyolukt művelet lehet, és nyilván csak segítséggel tudják ezt megtenni, erről mutattak néhány fényképet.

Egyébként igazán festői falut láthattunk, hullámos dombok között, a domboldalba épült nádtetős házakkal (vagy inkább kunyhókkal). Nem igazán egy valódi falu valódi életét láthattuk, hanem olyan skanzen jellegű dolgot. A poros utca mentén a bódékban ültek a többnyire népviseletes nők, még csak nem is ugyanazon törzsből valók, hanem különbözőek, mint az a képeken is látszik. Színes szőtteseket, szobrokat és egyéb portékákat árultak, volt aki szőtt és közben a gyerekei is ott ugrabugráltak. De legelsősorban azért ültek ott, hogy megnézzük őket, egyáltalán nem volt ellenükre, hogy fényképezzük őket, némelyikük mosolygott és kicsit talán pózolt is. Emberkiállítás. De talán jobb is így, nem volt olyan érzésem, hogy zavarjuk őket normális életükben, hiszen éppen minket vártak. Még egyet remélek, hogy az utazási iroda juttat valami pénzt ezeknek a szegény embereknek, ha már olyan szépen ott ülnek. (Na jó, némi vásárlással is támogathattam volna őket, de nem vagyok egy nagy vásárolgatós típus...)

Mindenesetre emlékezetes élmény volt. "Gyerünk, gyerünk, fotózz!" - mondta egyszer M. - "Ilyen helyre nem jutunk el egyhamar."

Ez a néni bételt szokott rágni, ettől sötétvörös a szája és a fogai. (Jobbra az idegenvezetőnk.)

Közben zajlik az élet: ez az asszony húst vásárol a mozgóárustól

A fülét nézzétek! Ő nem zsiráfnyakú, hanem hosszúfülű.

A kislánynak még kevés rézkarikája van.

Végül visszaülve a buszunkba, a földúton kifelé zötyögve a faluból, közelről láttunk egy rizsföldet, ahol dolgoztak. Úgy tűnik éppen ültették a növényt. Hihetetlen sár volt, néha a combjuk tetejéig elsüllyedtek benne... Nagyon vacak munkának tűnik.

Túravezetőink jól meglátták a helyzetet, a busz megállt egy-két percre, a vezető hölgy mondta, hogy nyissuk ki a busz sötétített ablakait, hogy tudjunk fényképezni. Akkor nagyon kínosan éreztem magam, a turisták ki sem szállva légkondicionált buszukból kattintgatnak, míg azok az emberek ott derékig sárban tapicskolnak. (És fordított helyzet soha nem lesz, amikor ők bámészkodnak és fotóznak, miközben én a munkámmal küszködök.) De azért ránk mosolyogtak.