Az iskola 1.

Régi megfigyelésem, hogy egy idegen város meglátogatása során sokkal több benyomást lehet szerezni, ha van ott egy ismerős, aki ott él. Legyen az akár magyar kisváros vagy a világ túlsó felén egy nagyobb. Nem csak arra gondolok, hogy idegenvezetőként elkísérjen ide-oda… a nagyobb nevezetességeket anélkül is meg tudnám találni, és ha van egy jó útikönyv, olvasni róla. Inkább arról, hogy a hétköznapi dolgokról, apróságokról is meg lehet tudni valami érdekeset. A látogató kicsit jobban bekapcsolódik a város életébe, nem csak turistának érzi magát, a város turistaarca mellett jobban látja az igazit is. Érdekes lehet elkísérni a helyi lakost napi útja során az általa látogatott helyekre.

Ezért volt jó (számomra), hogy Betti meghívott minket, hogy nézzük meg belülről az iskoláját. Jó előre engedélyt kért, hogy magyar tanárok jönnének (ez csak félig igaz, csak M. tanár) szakmailag tanulmányozni az iskolát, és meglátogatni Betti óráját. Ez volt az egyik legérdekesebb programunk. Más mint néhány nevezetességet megtekinteni, és hát ilyen élményről nem sok thaiföldi utazó tud itthon mesélni.

Az iskola messzi külvárosban található, taxival közelítettük meg. Egy péntek reggelen együtt indultunk el Bettivel, aki más napokon motorral szokott menni.

Az iskoláról általában annyit lehet mondani, hogy tandíjas magániskola, és teljes skálát felölelő intézmény, azaz óvoda, általános iskola és középiskola is egyben. Háromtól tizennyolc éves korig. A thaiföldi iskolarendszer hasonlít a miénkre, ami az életkorokat és az iskolatípusokat illeti. A tankötelezettség nem olyan kiterjedt, mint nálunk, a családok már 9 éves korában kivehetik a gyereket az iskolából, ha szükség van otthon a segítő kézre... (azaz, kevésbé szépen mondva, ha dolgoztatni akarják). De azért a középiskola végigjárása a cél az átlagos családokban.

Betti angolt tanít az óvodásoknak. Ebben az iskolában már az óvodásoknak a beszélt angol nyelv mellett írást-olvasást is tanítanak. Először csak a latin ábécét, mert azt könnyebb megtanulni, mint a cirkalmas thai betűket. Az óvodai foglalkozások nagyobb része angol nyelven folyik.

Megérkeztünk az iskola kapujához. Jöttek-mentek az emberek, köszöngetés. Betti jelezte az egyenruhás őrnek, hogy látogatók vagyunk, kaptunk látogatói kitűzőt.

Néhány perc múlva az iskolaudvaron álltunk, ott volt felsorakozva az összes tanuló (kivéve az óvodások), a szokásos reggeli ceremóniára gyülekezve. Hogy is néz ki ez a napindítás? Eljátsszák az iskolai indulót, majd a thai himnuszt, a himnusz hangjaira felvonják a nemzeti lobogót. Ezután következik az eskütétel, amelyben a diákok kórusban elmondják, hogy jók lesznek és jól fognak tanulni.

A képeken jól látszik, hogy a gyerekek egyforma ruhában vannak. Más az alsósoknak és a nagyobbaknak, illetve a lányoknak és a fiúknak. (Az óvodásoknak megint más, de azt majd később.) Thaiföldön az iskolásoknak előírt egyenruhában kell járniuk. Annak idején nekünk is volt iskolaköpeny, de ez még annál is egységesebb. Az egységes ruházat a tanárok számára is szigorú előírás. Emögött valami olyasmit kell keresni, amit ázsiai jellegű közösségi gondolkodásnak neveznék, amely ellentétben van az európai, az egyént előtérbe helyező szemlélettel. Ennek több megnyilvánulását is megfigyelhettük...

Ezen a reggelen volt egy kis „extra” is, mintha csak a mi kedvünkért rendezték volna. A diákok leültek a földre, majd igen szép thai viseletbe öltözött lányok léptek elő közülük. Ők voltak egy iskolai tánccsoport.

Egy igazi thai táncot láthattunk. Az ujjaik vékony hegyes díszekkel meghosszabbítva, a hajuk kontyban, virágfüzérrel átkötve. Lassú tánc, szép, kecses, kimért mozdulatokkal. Még az is eszünkbe jutott, hogy ritkaság ez, hogy ilyesmit úgy láthat az ember világosban, hogy jól lehessen fényképezni.

A tánc végén taps, majd sorra szólították a tánccsoport tagjait, gratuláltak nekik és kaptak oklevelet (kivéve a néhány utolsó, mert nekik nem jutott.)

Folytatás a 2. részben.