A repülés

Budapest - Kairó - Bangkok - Chiang Mai: széditően nagy távolság (talán 8000 km lehet), messzibb, mint ahová bármelyikünk eddig eljutott. Két átszállás, három repülés.

Miért Kairó felé? Az EgyptAir jegyeit vettük meg, mert az olcsó, és nem mondanak róla annyi rosszat, mint például az ukrán légitársaságról.

Az volt az izgalom tárgya, hogy elérjük-e a csatlakozást Kairóban, ugyanis a járatunk menetrendmódositás miatt 70 perccel később indult, mint a tervezett, ezért csk 35 percünk maradt az átszállásra.

Kedden 18:10-kor indultunk útnak Budapest Ferihegyről. A Boing 737-esen az ablak mellett ültünk, a sötétben figyeltük a Földközi-tengerben felbukkanó szigeteket, aztán Kairó és a környező városok fényeit.

Szerencsére időben érkeztünk Kairóba. Hatalmas repülőtér van ott, rengeteg emberrel, marcona gépfegyveres őrökkel, rádiótelefonnal izgatottan szaladgáló alkalmazottakkal. Az esti időpont ellenére forróság fogadott. Felszálltunk a kisbuszra, az elvitt a fogadó épületig, ahol egy hivatalos kinézetű ember "tranzit, tranzit!" szavakkal terelte az emberek egy részét egy másik busz felé. Ez nekünk szól, felszállunk. Hamarosan el is indult ez a busz, és ahogy összenéztünk, akkor jutott eszünkbe, talán az a busz akármi is lehet, például... nem tudom, és akkor most elvisz minket az ismeretlenbe. Aztán mégis jó helyre kerültünk, újabb épület, beálltunk egy sorba, ami csak állt és araszolgatott, az idő meg haladt...

Akkor az történt, amiben titkon reménykedtünk: megjelent egy ideges repülőtéri alkalmazott, és nagy hangon kiabálni kezdett: "Bangkok, Addis Abeba!" Páran kiálltunk a sorból, "Follow me" mondta ő, és végigviharzottunk néhány ajtón és folyosón, talán még egy röntgenkapun is simán átjöttünk, nem törődve a csipogással... megkaptuk a beszállókártyákat. Néhány perc múlva egy gyönyörű, hatalmas Boeing 777-esen voltunk. Miután kicsit ámuldoztunk az előzőnél jóval nagyobb és kényelmesebb gépünkün, egy órát vártunk, mert elromlott a repülőgépet hátrafelé tologató gép...

Ezen a járaton összesen négyen voltunk magyarok, és ezen kivül európai embert nem is láttunk, csak afrikaiak és ázsiaiak igen heterogén keverékét. A monitoron a gépen elöl elhelyzett kamera képét lehetett látni, vagy éppen pillanatnyi helyzetünket a térképen a GPS alapján. Viszont kaptunk egy majdnem ugyanolyan vacsorát, mint a Budapestről induló járaton. Ennél egy kicsit abszurdabb a hajnali fél 4-kor kiosztott apró zacskónyi sósmogyoró volt, mivel nem sokkal előtte sikerült elaludnom, és akkor az összes lámpát felkapcsolták, mindezt egy kevéske mogyoró miatt.

Bangkokban bőven volt időnk az átszállásra. Thaiföldön elég olcsó és sűrű belföldi légiközlekedés van. Mi a madaras-csőrös-szines gépfestéséről felismerhető Nok Air-rel utaztunk 700 km-re fekvő Chiang Maiba (Boeing 737).

A távoli országról az első benyomások már itt megvoltak. Például a repülőtér hűtött épületéből kilépve megcsapó lekvárszerű párás forróság. De ami ennél sokkal feltűnőbb volt: az emberek kedvessége. A pénzváltós hölgy, a repülőtéri utasfelvétel, de még a szigorúnak tűnő útlevélvizsgálók is... nem tolakodó modorosságra kell itt gondolni, csak épp mindig volt egy kedves bátoritó mosoly. És itt tényleg úgy köszönnek az emberek, hogy elöl összeteszik a két kezüket (mintha imádkoznának), és kicsit meghajtják a fejüket. A Nok Air járatán meg teljesen el voltunk bűvölve a csinos és kedves utaskisérő lányoktól (bezzeg az EgyptAirnél többnyire nagydarab marcona férfiak voltak az utaskisérők).

Aztán valamikor helyi idő szerint délután 5-6 között az a pillanat is eljött, hogy megérkeztünk Chiang Maiba, ahol Betti várt minket. Már messziről megismertük egymást, a kis táblára sem igazán volt szükség, amire felirta nevünket...

Na, ilyen részletesen nem lesz időm mindent leirni, majd meglátjuk mit tudok elmesélni. Remélem néhány képet is közzé tudok majd tenni.